Engem már teneked sosem kell imádnod.
Tépjed ki szívemből méteres husángod.
Tépd ki, és hitesd el velem, hogy van remény.
Akkor is, ha az élet fáj, és túl kemény.
Tedd meg velem mind azt, mit soha nem mertél.
Nem mert megszerettél, csupán csak féltettél.
Hidd el, hogy nem fogok azonnal meghalni.
Lassan, mint a rózsa, fogok elhervadni.
Sírj velem vöröses, párolgó könnyeket.
Zárjuk be hát együtt didergő szívemet.
Kínozz meg még inkább, ne felejtesd velem,
Sosem tudtam, mi a viszonzott szerelem.
Ne szánj meg, azzal csak enyhítesz bűnömön,
Arcomon nem volt még valódi, szép öröm.
Taposs meg, amiért szerencsétlen vagyok,
Hogy inkább gyáva módon mindent itt hagyok.
Hirdesd ki Dunán is, Tiszán túl is innen:
Volt egy lány, akitől elfordult rég minden.
Soraimat már csak azzal tudom zárni:
Magamtól még egyszer nem fogok elszállni.
Nem fogok pletykának hinni, szóbeszédnek,
Inkább bezárkózom: a falak megvédnek.
Aki pedig ezt a versikét megírta:
Bánatát négy pici strófában elsírta.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.