Gyönyörű májusi reggel volt. A nap melegen sütött, a szél pedig el-eljátszott egy fűszállal.
Johanna lassan kinyitotta a szemét. Amikor körbe nézett, szomorúan arra gondolt, hogy hiába van ilyen szép idő, neki iskolába kell mennie.
Lassan, komótosan kikászálódott az ágyból, és belelépett a nyuszis mamuszába.
-Ma megint nagyon sok dolgom lesz!" -gondolta magában.
Gyorsan kirohant a kertbe.
-Szia, pillangó! Szerbusz, kis virág! Hogy vagy, drága almafa? -kurjantotta, miközben ugra-bugrált fel s alá.
-Johanna! gyere be, meg fogsz fázni! -kiabált dadus.
Johanna szomorúan bár, de engedemeskedett.
-Anyu sosem szólt rám, amikor köszöntöttem a kertet. -dünnyögte, és elképzelte maga előtt anyukáját, amint reggelente égszinkék köntösében a teraszon állva nevetett csemetéje bevett szokásán.
-Itt az ideje a reggelinek, kis drágám! -cirógatta meg fejét Mathilda, a szakácsnő.
Johanna odagaloppozott az asztalhoz, és leült a helyére.
-Fúj, zabkása! -horkantott fel, mikor meglátta dadusnál a reggelijét.
-Johanna, elég legyen! Megszokhattad volna már, hogy a reggeli mindig zabkása! -szólt rá dadus.
-Anyu mindig csempészett a reggelihez pár kockacukrot. -sóhajtott magában a kislány.
-Johanna, mit csinálsz? Ne malackodj az asztalnál! -sikkantott dadus, mire Johanna abbahagyta a kakaóval való "bugyborékolást".
-Anyu is mindig bugyborékolt velem. -gondolta magában szomorúan.
Mikor végzett a reggelivel, szépen felöltözött, és dadussal elindult az iskolába.
Út közben rohangált, csacsogott, dalolászott, de belül szomorú volt.
-Na, kisdrágám! Megérkeztünk! -szólt dadus, és puszit nyomott a kislány arcára.
-Anyu mindig bekísért az osztályteremig. -gondolta.
-Jajj, és ugye nem felejtetted el? Délután meglátogatjuk anyukád a temetőben! -mondta  szomorkásan dadus.
-Hogy is felejthetném el? Minden nap csak rá gondolok! -suttogta a kislány, és bement az iskolába.